Idegenkedtem a helyzettől

Alapvetően nehezemre esik képeket csinálni elkapott pillanatokról. Azonban mikor elvállaltam a Szemétálmok nevezetű projekt dokumentációját úgymond belekényszerítettem magamat egy ilyen helyzetbe, aminek kapcsán a következők fogalmazódtak meg bennem:
Úgy érzetem a dokumentáció során, hogy elbújok a fényképezőgép mögött és szinte a gép csinálja csak a képeket, amivel egyrészt eltávolít az eseménytől, másrészt mindent képként láttat, aminek szinte csak a képi elemei dominálnak, és nincs sok közük a valósághoz, vagy ahhoz amit a valósághoz való viszonyomnak gondolok.
A paradox a szituációban az volt, hogy miközben én a fényképezőgépemet mint az eseménytől eltávolító eszközt fogtam fel, valahogy mégis szívvel-lélekkel belekerültem az események sűrűjébe: azért mert mindenki más a fotós szerepkörében fogadott el engem, ami ugyanolyan feladat volt, mint például szendvicset készíteni. És amint elkezdtem én is elfogadni magam ebben a szerepben, amivel hozzájárultam az akcióhoz, máris a részesévé avattak és avattam saját magam, és ez a 3 nap folyamán egyre inkább előtérbe került, és egyre bátrabban is csináltam képeket.